Erkel Ferenc és Gyula városának kapcsolata
Az Erkelek 1806-ban költöztek a városba, s zenészi hírnevüknek köszönhették a gyulai meghívást. A fiatal és zenekedvelő Wenckheim Ferenc gróf (1785–1838) volt ebben az időben a város földesura. A Wenckheimeknek Pozsonyban is volt udvarháza, de Ferenc gróf nem csak az országgyűlések miatt látogatott szívesen a városba. A közeli Vöröslőn lakó Pálffy Borbálának udvarolt. A hagyomány szerint, amikor szerenádot adott a grófkisasszonynak, az Erkeleket kérte fel a közreműködésre. Meg lehetett elégedve a szolgáltatásaikkal, mert hazaköltözve is ragaszkodott hozzájuk. Az idősebb Józsefnek eleve a kastélyban készítettek szállást, a házi koncerteken működött közre, valamint a gróf csemetéinek zenei nevelésében segédkezett.
A Wenckheimek 1818 és 1845 között legalább 22 színházi előadást szerveztek a kastély oldalszárnyában. Ideiglenes színházukban német nyelven, zömmel operai, illetve zenés darabokat mutattak be. A fellépők között az Erkelek is rendszeresen megtalálhatóak voltak. Az idősebb Erkel József amellett, hogy az említett zeneszámok tenor szólamait énekelte, a zeneoktatásával is elismerést szerzett. A megyei hatóság egyedül neki engedélyezte 1822-ben, hogy kastélybeli lakásán nyilvános zeneiskolát tartson fenn.
Fiáról, az ifjabb Józsefről, azt jegyezték fel, hogy amikor Gyulára került a német iskolába, már tanulgatnia kellett a német nyelvet. A nagyvárosi műveltséget hozta magával. Fő érdeme, hogy családjába plántálta a zene szeretetét. A belvárosi plébániatemplom karnagyaként és a németgyulai katolikus iskola tanítójaként kezdett dolgozni.
Az ifjabb József is kivette a részét a rendezvényszervezésből. I. Ferenc király fogadása alkalmára például fúvószenekart szervezett a német polgárőrség tagjaiból, amely aztán minden ünnepnapon játszott a templomban.
Olykor a város jegyzői feladatait is ellátta. 1841 után a Wenckheim-uradalom számtartójaként dolgozott. 1808. május 2.-án kötött házasságot Ruttkay Klárával (1790–1865), Ruttkay Ádám uradalmi tiszt leányával. Házasságukból 10 gyermek született. Első lányuk, Borbála mindössze 3 évet élt, így Ferenc fiúk maradt a legidősebb gyermekük, aki megérte a felnőtt kort. Az is a grófi családdal való szoros kapcsolatukra utal, hogy első gyermekeiknek a gróf és a neje lettek a keresztszüleik. Ezért kapta a famíliában addig ismeretlen Ferenc nevet a család leghíresebb tagja.
A németgyulai tanítói lakást 1795-ben építették. A ház térre néző szárnya az iskolának, míg az utcai frontja a tanítói laknak adott helyet. Erkel József és családja 1808 és 1841 között lakott a házban, melynek sarokszobájában látta meg a napvilágot 1810. november 7-én a magyar opera megteremtője, a Himnusz zeneszerzője, Erkel Ferenc.
A németvárosi iskolában Czingulszky Simon tanította a betűvetésre, aki lengyel emigránsként az édesapjával csaknem egy időben került Gyulára. Ő a kisebb fiúkat és a lányokat oktatta. Ferenc másodikosként, az 1818–1819-es tanévben édesapja keze alá került. Az osztályban 58-an tanultak, így négy csoportban folyt az oktatás. Talán a német nyelvben való járatlansága miatt kapott csak közepest, tehát látható, hogy az édesapa nem kivételezett a fiával. A magyargyulai főelemi iskola harmadik-negyedik osztályban Papp László oktatatta.
Az iskolai oktatásnál nagyobb hatással volt rá az a zenei légkör, melyet a szülői és nagyszülői ház jelentett. Édesapja mindegyik gyerekét megtanította zongorázni. Fia zenei tehetségére korán felfigyelt. Mindig magával vitte, ha Rostyéknál muzsikáltak. A gyulai zenei életnek a kastély mellett ugyanis Rosty Albert háza volt a központja.
A zenés esteken a kis Erkel már 7 évesen megismerkedett Haydn, Mozart és Beethoven műveivel, ugyanis ezeken az alkalmakon ő is részt vett, mint kottalapozó. Úgy hírlik, hogy atyja már 10 esztendős korától az orgona mellé engedte, többször is helyettesítette őt a belvárosi templomban. A székre zsámolyt kellett tenni, hogy felérje az orgonát, de hibátlanul kísérte a miséket. Először 11 évesen adott nyilvános zongorakoncertet. Édesapja minden bizonnyal hivatásos muzsikusnak, kántor-tanítónak szánhatta legidősebb fiát.
A szünidőket, és az iskoláit befejezve az 1825–1827 közötti éveket is Gyulán töltötte. Művészi hangjának kialakításában azonban nem csak az iskolában tanult ismertek hatottak rá, hanem a szülőföld dallamvilága is. A Gárdonyi Géza által feljegyzett visszaemlékezése mutatja, hogy milyen nagy hatást gyakorolt zenei stílusának megtalálására az alföldi népdalkincs: „Egyszer még kicsi diákkoromban hazamentem vakációra Pozsonyból. Le az Alföldre. Még akkor nem volt vasút. Hajón jártunk Pestre. Oda meg az alföldi kocsik följártak. Egy parasztnak a kocsiján mentem haza. Volt nekünk egy furfangos mindenesünk. Igen szerettem ezt az embert. Este is, ha csak tehettem, kiszöktem hozzá a konyhába és lestem minden szavát. Hol tréfált, hol mesélt, de nekem mindenképpen a legérdekesebb ember volt a világon. Egy este ott üldögélt a tűz mellett: álmosan pipázgat. De nem is pipázott talán, csak éppen hogy a szájában volt a pipa, és amint ott ül bóbiskolva a tűzhely padkáján, hát hallom, hogy dúdol valamit.
Hallgat egy percet, aztán megismétli. Megint hallgat egyet, megint fúj egyet. A dallam hol emelkedik, hol leszáll és csak éppen annyit fúj belőle egyszerre, amennyire egy lélegzetvétel épp elég. Bámulva hallgatom. A dal bűbája és szaggatottsága megmarad. Csodálkozva csodálom, hogy a dal egységét a szünetek nemhogy zavarnák, hanem inkább emelik. Pedig mondom, csak úgy halkan, bajusz alól dúdolt, s magának, mint a macska, mert félig aludt. Én azután lefeküdtem, de soha azt az estét nem feledtem el. Később is, hogy zenész lettem, sokat gondolkoztam ezen. Ebből értettem meg mi a rubato, és hogy a metronómot, a taktusmérőt hova tegye a magyar muzsikus. Csapja a földhöz! Az a tudatlan paraszt-mindenes lett a vezetőm az egész pályámon.”
Pozsonyból hazatérve erőt merített a szülőföld kisugárzásából, mielőtt elindult volna hódító útjára. Ám a dicsőség fénye soha nem bódította el annyira, hogy megfeledkezett volna szeretett városáról. Ha tehette, ha egy kis alkotói nyugalomra vágyott, szabadulni akarva a fővárosi forgatag elől, mindig szívesen tért vissza szülei, testvérei házába. A nyarakat a későbbiek során is gyakran töltötte Gyulán.
Első nevezetes visszatérése 1839. szeptember elejéhez kötődik. Tulajdonképpen nászúton járt itthon: ekkor mutatta be a családjának a felségét, Ádler Adélt. Nem mellesleg hangversenyt adott a szerveződő félben lévő gyulai kórház javára. A kastélyban lévő színházteremben ezen az alkalmon öccse, József is fellépett, mint tenorista.
1841. június közepén pihenni tért haza, talán a Hunyadi komponálásához akart ihletet meríteni.
Édesapja szervezte gr. Károlyi György főispáni beiktatását. Ezen az ünnepélyes alkalmon, 1842. május 17-én Erkel vár és kastély közötti uradalmi vadaskertben adott zongoraversenyt a nagyérdemű közönség szórakoztatására. Az ifjú mester gyakran lépett fel világhírű előadók kísérőjeként. Egyiküket, Rudolf Willmers norvég zongoraművészt is ő kísérte az 1845. márciusi gyulai koncertjén.
A szabadságharc idején feleségét Gyulára menekítette. Az öccse, Erkel Rezső (Rudolf-ként is említik) orvos fogadta be a házába. A Nemzeti Színház híres primadonnái, Schódelné Klein Rozália és Laborfalvi Róza is az ő otthonában húzták meg magukat, legalábbis a harcok vége felé. Erkelné gyulai tartózkodása kicsit megnyúlhatott, mert 1850. februárjában itt adott életet a hetedik gyermeküknek, Lajosnak.
1852. februárjában ismét itthon találjuk a mestert. Ekkor Meyerbeer: Prófétáját vezényelte a Lovardában, parádés szereposztásban. A kor legelismertebb művészei közül a darabban Schódelné is színre lépett Prielle Kornéliával és Szerdahelyi Kálmánnal együtt. Ugyancsak ehhez az évhez köthető, hogy az ősz folyamán a Wenckheim kastélyban került sor a Hunyadi egyik első vidéki bemutatójára az Aradról átránduló Szabó József-féle színtársulatnak köszönhetően.
1854 nyarán ismét Gyulán pihente ki fáradalmait. Talán éppen ehhez a hazautazásához köthető az alábbi, a kondorosiak emlékezetében megőrződött legenda:
„A múlt század közepén nehéz volt a közlekedés Gyula és Pest között. Nem hiába közlekedtek az emberek útlevéllel, ha messzibb vidékre vágyakoztak, de igazából még sokszor 100 km megtétele is napokba került. Az útra kelt vándor mindig azt az utat választotta, ha messzebbre indult, ahol pihenőket tarthatott. A csárdák elhelyezkedése szabta meg az útirányt. Bennük megpihenhetett a fáradt utas, fel is frissülhetett, könnyebb volt utána a kényelmetlen utazás. Így gondolkozhatott Gyula szülötte, a neves zeneszerző Erkel Ferenc is, aki egy napon ponyvába csomagolta féltett zongoráját, feltette egy szekérre, elindultak Pestre, ahol már hangversenyre várták. Nekifohászkodott az útnak Gyuláról. Döcögött is a szekér, s lassan már esteledni kezdett, amikor elérték az akkori Baja–Csongrád–Erdőhelgyi utat, amelynek a Békéscsaba–Szarvas közötti szakaszán feküdt a híres kondorosi csárda. Most is ott ál ez a csárda, ahol régen állott. Vigyáztak is rá a betyárok, csakúgy mint a csorvásira és a kamutira. Volt ennek a csárdának egy csodálatos, kacskaringós kéménye, meg pincéje. Ide alagút vezetett. Ha jött a pandúr, megneszelték hamar, aztán ha közeledtek, gyorsan kisurrantak a pincébe, mélyen a föld alá s ott soha sem találták meg őket. Egyszóval könnyel elbújtak a pandúrok elől.
Erkel kocsija nem messze járt már a csárdától. Messziről hallotta, hogy ott valami jókedvű társaság mulatozik. Szólt a vidám nóta is. Így:
Mikor jöttem hazafelé
Megnyílt az ég, házunk felé,
Ragyogjatok rám csillagot,
Mert tudjátok, szabad vagyok
A kocsi még zörgött az országúton, amikor a csárda kéményéből, jó magasból kémlelték az utazót a betyárok. Babáj Gyurka, a hírhedt haramiavezér csak ennyit kiáltott:
– Jöhet!
Meg is érkezett a kocsi a csárda elé. Rajta a ponyvába göngyölt zongora a sok szalma között. Tetején rossz, poros kabátban egy fiatal muzsikus, Erkel Ferenc.
– Húzd rá komám! – intett Babáj a többieknek. Már járta is a nóta:
Kötőfékem huszonhárom,
Telelopom még a nyáron
A bírótól hatot lopok,
Mert a kutya becsukatott.
Aztán a betyárok körülfogták az utazót, levették a kocsiról a zongoráját, bevitték a csárdába. Odaültették a zongora mellé és játszott nekik egy népdalt:
A gazdagot, ha több is van, nem bántják,
De a szegényt, ha egy is van elhajtják…
Újra jött a többi nóta, dal, vidám kacagás. Másnap reggelig egész kis hangversenyt adott a betyároknak Erkel, akik busásan megvendégelték a kedvükre való embert. Megölelgették, megcsókolgatták, megveregették a vállát. Talán hetekig elhallgatták volna nagyszerű muzsikáját. Nem is pihent semmit aznap éjszaka. De mennie kellett Pestre, hiszen oda is nagyon várták. Ahogy megvirradt, kiszólt kocsisának:
– Most már menjünk!
A betyárok mindjárt fel is tették a zongorát a kocsira. Jól beponyvázták, hogy meg ne ázzon. Mellé meg nagy csomagot raktak. Volt abban kolbász, szalonna, tepertő, talán egy fél malac is, no meg hozzá vagy 10 liter finom bor a Bolza-pincéből. És a kocsi elindult Szolnok felé.
– Megálljunk! – kiáltotta Babáj – Itt van még két magamfajta maga mellé, nehogy baja essék az úton, amíg Pestre ér.
A két betyár Szolnokig kísérte Erkelt. Vigyáztak is rá becsülettel, ott aztán elbúcsúztak tőle.”
Nehéz eldönteni, hogy valóban megtörtént-e az eset. A néphit ragaszkodik hozzá, mi pedig hiszünk benne, mivel csak azokról őriz meg egyet-mást, akiket szívébe zárt.
Erkel mindig hálásan gondolt szülővárosára, s ha tudott igyekezett is segítséget nyújtani, pedig ő sem dúskált az anyagi javakban. 1855. április 1-én a Nemzeti Múzeumban rendezett hangverseny bevételét például a gyulai árvízkárosultak megsegítésére ajánlotta fel.
1860-ban végleg Gyulára költözött a felesége. Ha hivatalosan nem is váltak el, ekkortól külön éltek. Ez azonban nem jelentette azt, hogy útjaik végleg szétváltak volna. A mester ebben az évben is hosszabb időt töltött Gyulán – vagy többször is visszatért ide. Április 11-én például arról írt, hogy „Itt fáklyás zenével tiszteltek meg engem, beszédeket tartottak, én is feleltem, de nagyon akadoztam, hanem utoljára egy nagy éljent kiáltottunk és azzal vége.”
Egy másik levelét július 11-én ugyancsak Gyuláról keltezte. Ráadásul azt is tudjuk, hogy augusztus 2-án Gerlán datálta a Bánk egyik jelenetének papírra vetését. Valószínű tehát, hogy ebből az évből származik az a történet, mely szerint a Bánk bánt a várkert egyik terebélyes fája alatt komponálta meg.
A szabadság nem jelenthetett mindig könnyed kikapcsolódást. 1861. július 28-án Gyuláról egy fontos levelet kellett megírnia a Nemzeti Színház operatársulata ügyében Csengery Antal képviselő részére.
1864. nyarán viszont vidám napokat töltött rokonai körében. Július 23-i levelében arról tudósította Elek fiát, hogy a sok szórakozás: evés, ivás, vadászat, tánc, lovaglás miatt nehezen halad a Dózsa megkomponálásával, de az első felvonás azért már elkészült. Talán egy ilyen rokoni, baráti körben eltöltött szórakozás eseményeit elevenítette fel az alábbi anekdota is.
„Ne gondoljátok, hogy Erkel nem lehetett volna külföldön is elismert híresség. Ő nem akart a külföldnek írni. Magyar volt, magyarnak vallotta magát, ilyen a zenéje is. Családi összejövetelek alkalmával néha idegen dallamok is fölcsendültek alkotó ujjai alatt, de ezeket sohasem rögzítette le. Egyszer is, amikor éppen Gyulára jött, összegyűlt a rokonság. A fiatalság akkor is szívesen szeretett táncolni, éppen úgy, mint ma. Felkérték, hogy játsszék valamit. Erkel leült a zongorához és játszott.
– Valcert, valcert tessék! – könyörögtek a táncosok és ő kedvesen játszotta nekik a valcereket. Egyszer a társaság egyik tagja megkérdezte tőle:
– Milyen valcerek ezek?
– Hogyhogy milyen valcerek? Hát valcerek.
– Nem úgy értem, ki a szerzőjük?
– Menj már, nem látod, hogy most komponálom.
– De hiszen ezeket le kellene kottázni, miért nem írja le őket?
– Ugyan már, nem akarom, hogy Strauss főbe lője magát miattam.”
1866-ban ismét hosszabb időt töltött a városban, kivételesen a karácsonyt is itthon ünnepelhette. December 23-án írta fiainak, hogy lábfájása miatt még semmit sem tudott dolgozni. Még 1867. február 21-én is a városból írt Gyula fiának. Úgy tűnik, hogy a Dózsa véglegesítésére a szülővárosában került sor.
Legközelebbi biztos adatunk hazalátogatására 1871. április 21-ről származik, ekkor itt keltezett egy nyugtát. Az is ismert, hogy az év júniusában ismét Gyulára utazott, mégpedig azzal a céllal, hogy befejezze a Brankovicsot, de ez a terve nem sikerült.
Nem feledkezett meg a gyulai dalkörök felkarolásáról sem. 1872. augusztus 3–5. között a Békésmegyei Daláregyesület ünnepélyére ő írta a Dalárindulót, amit fia, Erkel Gyula vezényletével mutatták be. László fia a zenei pályáját 1867-ben a Gyulai Magándalkör megszervezésével és karnagyi tisztének ellátásával kezdte meg. 1875. január 16-án mutatták be hangversenyükön a Jeligét, melyet a mester komponált a számukra.
Ez év novemberében a belvárosi katolikus templom 100. évfordulójára egy orgonakíséretes kórusművet készített Buzgó kebellel címmel. Göndöcs Benedek apátplébános versét december 8-án, ugyancsak Gyula fia vezényletével adta elő a misén a Gyulai Dalkör.
Utolsó gyulai látogatásainak emlékét a városi múzeum vendégkönyve őrizte meg. A megyeháza egyik udvari helyiségében 1874. augusztusában megnyíló, Mogyoróssy János gyűjteményére alapozott múzeumot röviddel a megnyitása után látogatta meg. Megkedvelhette az intézményt, vagy csak Mogyoróssyval ápolhatott baráti kapcsolatot, de tudjuk, hogy többször is visszatért ide: 1877. november 4-én és valamikor 1879/80 táján is járt a múzeumban. Ez utóbbi esemény egyúttal az utolsó dokumentálható gyulai látogatása volt az akkor 70 éves mesternek.
A kapcsolat ezzel nem szűnt meg a szülőváros és híres születte között: az 50 éves karnagyi jubileumi ünnepségekhez kapcsolódott, hogy Gyula képviselő testülete az 1888. december 31-i ülésén (Kossuth Lajost követően a második) díszpolgárává választotta.
